Tüntetéseken részt venni felemelő érzés, igazi adrenalinlöket, semmihez se hasonlítható közösségi élmény. Tüntetéseken részt venni fárasztó, elkeserítően értelmetlen, és sokszor veszélyes is. Mindkét állítással sokan egyetértenének – de akkor mitől függ, hogy az érme melyik oldalát látjuk meg? Mitől lesz egy demonstráció sikeres, mikor veszünk részt szívesen rajta?

Alapvetően nem sok embert köt le a politika világa. Passzívan figyeljük a fejünk felett zajló folyamatokat – ha egyáltalán figyeljük, és nem kapcsoljuk el a tévét minden hírblokknál –, elidegenedtünk a közéleti kérdésektől. És nem csak az idősekre igaz ez: a Political Capital szerint a 16-29 évesek 91%-ára semmilyen politikai szerepvállalás nem jellemző. Néha viszont egy esemény megszólít minket: kimozdít az apátiából, és rávesz a felszólalásra. Ezek az alkalmak bizonyítják, hogy mégsem vagyunk közömbösek, csak nincs lehetőségünk a folyamatos véleménynyilvánításra. És mikor fog egy történés átjutni ingerküszöbünkön?

Tüntetést mindig egy konkrét ügy, egy hír vagy bejelentés idéz elő. Olyan, ami közvetlenül érinti életünket, és nem túl komplex ahhoz, hogy ne lehessen róla határozott véleményünk. Ami az érzéseinkre hat, felháborodást vált ki belőlünk, veszélyt jelent fontos értékeinkre. Viszont a felszín alatt mindig több van ennél. Hiszen egy tökéletes vezetés első hibájára nem fogunk utcára vonulni; régóta gyűlő feszültség, ellenszenv kell ahhoz, hogy ezt szükségesnek tartsuk. Ilyenkor az egész politikai környezetet dühítőnek, igazságtalannak érezzük. Ugyanakkor egy végletesen elnyomó diktatúrában se szívesen demonstrálnánk, az veszélyes és értelmetlen is volna. Úgy kell éreznünk, hogy van értelme tettünknek, jó eséllyel indulunk, a hatalom megingatható döntésében. A cselekvőkészség nagyobb lesz egy rendszerben, ami „illegitim, igazságtalan és instabil, azaz változtatható” – nyilatkozta Lantos Nóra szociálpszichológus doktorandusz a Paradigma blognak.

A közfelháborodás azonban nem elég a sikerhez: ha ezek az indulatok nincsenek korlátok közé szorítva, az kimondottan szabotálhatja a tüntetők esélyeit. Szrgya Popovics, az 1998-as szerb erőszakmentes ellenállás vezetője az Útmutató a forradalomhoz című könyvében foglalja össze tapasztalatait. Egyik legfontosabb gondolata, hogy a civil ellenállóknak létfontosságú volt a lakosság szimpátiája. Még ha nem is mindenki vett részt veszélyes akcióikban, az emberek sokféleképp biztosították őket támogatásukról, hiszen nagyszerűnek érezték, hogy segítségükkel formálhatják a történelmet. Támogatásuk azonban nem volt feltétlen: az aktivisták nem viselkedhettek felelőtlen, pusztító, erőszakos tömegként. Pozitív imázst kellett fenntartaniuk, hogy a társadalom azonosuljon velük. Ez minden megmozdulásra igaz: végig egyensúlyozni kell mozgósító lendület és békés, biztonságos megvalósítás között. Nem csoda, hogy a tüntetések szervezői annyiszor hangsúlyozzák az erőszakmentességet, elhatárolva magukat a provokátoroktól.

A sikeres kezdeményezések alulról jönnek, főleg olyan országokban, ahol nincs jelen erős ellenzék. Egy párt felszólítására demonstrálni olyan érzés, mintha az ő feltétlen követőik lennénk. Pedig a tüntetések üzenete épp ellentétes: az átlagemberek akaratát akarjuk kifejezni, nem egy szűk elit csoportét. Sokkal szívesebben látunk a menet élén egy szimpatikus, közülünk jövő civilt, aki tényleg minket képvisel.

A szervezkedést nagyban megkönnyíti az internet, sok tüntetésről Facebook-eseményként szerzünk tudomást. Ez sajnos magával vonja a kliktivizmus problémáját: mind tapasztaltuk már, hogy hajlamosak vagyunk az online véleménynyilvánítással letudni az aktivizmust, végigkedveljük az összes tüntetésről szóló posztot, végül a valós eseményre el se megyünk. Általánosságban mégis azt látjuk, hogy az internet inkább segíti a mozgósítást, mint hátráltatja. Ez pedig nem csak az események szervezésére igaz, hanem azokra a társadalmi kérdésekről szóló cikkekre, képekre is, melyek nap mint nap formálják világképünket, és szinte észrevétlen tudatosítanak bennünk problémákat.

A tüntetések élménye nem feltétlen pozitív érzés mindenkinek. Véleményünk hangoztatása mindig kiszolgáltatott helyzetbe hoz minket, az ezzel járó kockázatokat sokan nem tudják vállalni. Sokszor épp azok bukhatnak legtöbbet, akik egyébként is a leghátrányosabb helyzetből indulnak, így rászorulnak arra, hogy mások képviseljék érdekeiket. A vonulóknak mindig tisztában kell lenniük azzal, hogy helyettük is kiállnak.

És persze ott vannak azok, akik nem félelemből hagyják ki a tüntetéseket, hanem mert feleslegesnek érzik őket – vagy nem szívesen forgatják fel a fennálló rendet. A szorongó, stabilitást kereső egyének inkább elfogadják a hatalom intézkedéseit, csak veszélybe ne kerüljenek. És mindannyiunknak elmehet a kedve a megmozdulásoktól, ha kisebbségben érezzük magunkat, ha a kormány sikeresen kommunikálja, hogy a többség mellette áll. Szívesebben tartoznánk a normát jelentő csoporthoz: ebben az esetben a hatalom támogatóihoz. Nem akarunk kilógni, elítélő vélemények tárgyává válni. És bár az aktivizmus összehoz minket a hozzánk hasonlóan gondolkodóakkal, eközben konfliktusokat szülhet ellentétes beállítottságú ismerőseinkkel. Még mindig él bennünk, hogy feltétlenül tiszteljük a másik véleményét, ne tegyük kockára jó ismeretségeinket eltérő világlátásunk miatt. Pedig az élményeink elmesélése fontos párbeszédet kezdeményezhet, sokat elárulhat a másik gondolkodásmódjáról, és többet tanít az esetleges hiányosságainkról, mintha mindig csak velünk egyetértőekkel osztanánk meg véleményünket.

Egy kellően fontos ügyért kiálló, jól megszervezett tüntetésen részt venni különleges érzés lehet. A politika bonyolultsága elidegenít minket a közélet eseményeitől, az ilyen alkalmak viszont emlékeztetnek minket arra, hogy igenis van beleszólásunk. A közös cél összehoz minket a mellettünk vonuló idegenekkel, arra a rövid időre egy közösségbe tartozunk velük. Erősíti identitásunkat, előtérbe helyezi fontos értékeinket. Még ha nem járunk végül sikerrel, akkor is felhívja a figyelmünket arra, milyen hatalom van a tömegek kezében.

Képek forrása: pexels.com