Egy nem szokványos színházi estre invitált meg a Tudatos Ifjúságért Alapítvány PlayIN’clusive csapata, melyen szívesen vettem részt február elején. A Jurányi Ház termében tartott előadás középpontjában egy kifordított bevándorlás állt ahol mi, a menekülő falubeliek, Magyarországot hátunk mögött hagyva kerekedtünk fel egy új, jobb világ reményében.

A társasjáték reneszánszának napjait élve, hatalmas igény mutatkozik az interaktív, kézzel fogható szórakoztatóeszközök minél eredetibb piaci megjelentetésére. Sokan gondolhatnánk, hogy a díszítés, kialakítás és meglévő ötletek keverése már nem éri el eléggé a mai generáció ingerküszöbét, valamint ezek kombinációja, végességük révén már nagyon zsákutcában áll, ahonnan nincs visszaút. Valóban nincs hova fejlődni? Közel sincs így. Mint a Venomból megismert szimbióta, a színház világával való egyesülés új szintre emelte ezt a műfajt, ezzel nyitva új kapukat a fogyasztói társadalomnak. A már ismert Szociopolyhoz hasonlóan került megrendezésre a Menekülj okosan!, magát színházi társasjátéknak aposztrofáló interaktív színházi darab.

A helyszín a Jurányi Ház, Buda szívében. A tény, hogy ez egy átalakított iskola, ennél már nem is tudna jelképesebb lenni. Egy osztályteremben közel negyvened magammal, négy csoportban ültettek be minket. A játék-darab lényegében egy érzékenyítő koncepció a migrációs válsággal kapcsolatban. Miként lehet ezt elképzelni? Miután helyet foglaltunk, egyfajta televíziós nyereményjáték műsorban éreztem magam eleinte. A műsorvezető és bájos segédje felvezették a szabályokat egy menekültügyi szakértő jelenlétében, majd hirtelen migránsokká válva menekülni kényszerültünk Magyarországról, a tejjel mézzel folyó Kánaán, Finisztán irányába. A négy csapat összefogásán és energiaforrásain áll, hogy elérjük-e az ígéret földjét, vagy akár életünket is veszthetjük a hosszú út alatt.

Hol vérezhet el egy ilyen kezdeményezés?

Ha az arányok borulnak: túl sok a színészi játék, jobban dominál a játék a színészekhez képest, vagy túl nagy a hangsúly a száraz tények közlésén. Ezek közül egyik sem következett be. A színészi játék egyszerűen fenomenális volt. Az előadók közvetlen mellettünk mutatták be az átkötő jeleneteket. Nincs az a hangfalrendszer, mely ennyire jól visszaadná azt a hatást, mint amit kartávolságban tőlem képesek kihozni a résztvevőkből. Ezen túl a színészi kvalitás megkérdőjelezhetetlen. Ilyen karizmatikus, energikus előadókkal hamar repül az idő. A darab hitelességét növelendő egy afganisztáni menekült, Rezai Mohammed Amin is erősítette a színészi gárdát. Személyes történetein keresztül kerülhettünk közelebb a menekülésbe kényszerülők megértéséhez. Rengeteg gondolat kavargott bennem amellett, hogy átadtam magam a játék által kiváltott érzéseknek. Volt benne kellő mennyiségű komolyság, humor, elrettentés, megosztottság, taktika. Elmondható, hogy ami nem a közvetlen közelünkben történik velünk, arra nem fordítunk elég figyelmet, mondván, hogy “velünk úgy sem történhet meg”. Kísértetiesen emlékeztet ez Martin Niemöller, XX. századi német teológus sokat emlegetett idézetére, melyben elmélkedése végén úgy vélte, hogy „Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.” Hasonlóképp matematikai esélye lehet annak, hogy egyszer ez az irány megfordul és a civilizált lakosság kényszerül menekülésre.

A “hallgatás beleegyezés”, mellyel elfogadjuk a dolgok menetét úgy, ahogy van, de nincs módja annak, hogy úgy adjunk hangot a menekültválságról alkotott véleményünknek, hogy az egyszerre legyen segítőszándékú és ne a nemzetállamok ellen legyen minősíthető? Itt segítsünk, vagy a segítséget vigyük oda, ahonnan a hullám indult? Ez a két véglet fedi le politikusok és civilek megosztott táborát. Habár a kérdés nagyhatalmi téren is más-más képviseletet szül, ez valóban egy olyan téma, melyről mindenkinek van véleménye, ezáltal válva tökéletes alapanyagául a bemutatáshoz.  Ami leginkább lesokkolt, az egy imitált lefegyverzés volt. Nehéz gondolat, kis ideig talán fel se fogható, hogy járva a világot, azért visznek le erőszakkal a földre, azért zárnak be egy élhetetlen mennyiségű területre, kimondatlanul is, de jogaid sérülnek, mert létezel és ott vagy, ami más számára kényelmetlen. Habár ennyi idő alatt feltételezem, hogy a segélyszervezetek által, két ország határán fekvő „senki földjén” felállított táborok a teljesség igénye nélkül lettek bemutatva, a felvázolt állapotok és a kirendelt szakértők hozzáállása, megnyilvánulásai elrettentettek. Olyan kép tárult elém, mintha az éppen szükséges létminimumot (sem) biztosítanák a menekülteknek, se többet, se kevesebbet. Messzemenő következtetéseket azért nem kívánok tenni, mert az ilyen, több módon értelmezhető látvány miatt szükséges kérdésblokk nem volt beleépítve az időbe, illetve manuálisan mégis, mivel néhány lelkesebb résztvevő kérés nélkül is bombázta kérdéseivel az előadókat a folyamat során, azt megakasztva.

Összességében egy rendkívül jól komponált történetet láthattam. Remek előadásmód, maximálisan kihasznált játéktér, picit túlnyúló, de bőven optimális játékidővel és egy remek társaság, akikkel együtt próbáltunk Finisztán határán átjutni. Amit hiányoltam, azaz előadás utáni kérdezési lehetőség. Ha már a gondolatébresztés és az állóvíz megmozgatása a cél, szerintem nagyobb lehetőséget kéne a résztvevőknek biztosítani akár a darab végén vagy azon túl a kérdések feltevésére így, hogy egy szakértő is rendelkezésre áll. Azonban sikerült-e megmenekülnünk? A játék sikerességét nem ez mutatja, hanem az, hogy mindenki lépéseket tett a megértés és empátia határának irányába. Ha szeretnéd kideríteni, hogy taktikus úton, vagy a szívedre hallgatva találnád meg a fényt az alagút végén, megismerve akár egy olyan oldalad, amiről te sem tudtál korábban, esetleg csapatépítő jelleggel mennél társaiddal, akkor téged is vár a véget nem érő út a Jurányi Házban.

Te feláldoznád egy szeretted a csapat és magad érdekében?

Kiemelt kép forrása: Jurányi Ház