Az indokínai ország, Laosz, nem vett részt a vietnami háborúban, mégis, 1964 és 1973 között az országra folyamatosan záporoztak az amerikai bombák. Ezek, és a lezuhant repülőgépek jelenléte olyannyira a laosziak mindennapi életének részévé vált, hogy használati tárgyakat készítenek a maradványokból és turizmust is terveznek építeni rájuk. Paolo Barberi és Riccardo Russo dokumentumfilmje a laosziak, kapcsolatát mutatja be az országban szétszórt, mind a mai napig fel nem robbant és közvetlen veszélyt jelentő bombákkal. A filmet a Verzió Filmfesztivál keretei közt, a Kino Café Art moziban volt alkalmam megtekinteni.

A Laoszba érkezett stáb a helyieket interjúvolva, a területet bejárva igyekezett minél többet megtudni a bombázás társadalomra gyakorolt hatásáról. A legszemélyesebb felvételek, ahol csupán egy-egy ember arcát látjuk, egyben a legmegrázóbbak is. Ezek a lakosok végignézték a tragédiákat, túlélték és megtanultak, vagy legalábbis igyekeznek alkalmazkodni a helyzethez. A film humoros faktorához azok a felvételek járulnak hozzá, amelyek csoportokat mutatnak, többnyire egy fiatal társaságot követünk, akik bombák felkutatásával és megsemmisítésével foglalkoznak. Természetesen keserédes a nevetésünk, hiszen ők mindennap azért kockáztatják az életüket, hogy megvédjék az esetleg elcsatangolt civileket, akár gyerekeket a szétszórt aknáktól, amelyek a kazettás bombákból származnak. Ez a típus a ledobása után rengeteg kisebb bombát szórt szét, amelyek a földre érkezve, élesen várják, hogy valaki arra járjon. A bombakereső csapatok jól szervezettek, részletes tervvel indulnak el az útjaikra. Mind személyes okokból végzik ezt a munkát, nem a meggazdagodás a céljuk. A nagytotálok betekintést engednek Laosz csodálatos látképébe, adnak néhány pillanatot a gyönyörködésre, mielőtt visszatérnénk a fentről láthatatlan, tízezrek életét tönkretevő részletekre.

A film betekintést enged a Laosziak életének még egy területére; a felvirágzó turizmusban lehetőséget látók terveibe is alkalmat kapunk betekinteni. Ők hoteleket építenek, turistacsalogatóként kívánják felhasználni a maradványokat. Bár az ötlet sokaknak nem tetszik, ellenérzéseik vannak az idegenek érkezésével és a történelmük „árusításával” kapcsolatban, az eddig megnyílt szállóhelyek működnek és profitálnak. A filmben megjelennek az ötletet támogatók és ellenzők is, még a lövedéknyomokkal tarkított Buddha szobor alatt ülő vallási vezető véleményét is megtudjuk. A laoszi férfiak rakétaünnepével zárul a film, amely egy szociológiailag érdekes kérdéskört vet fel, és tovább erősíti bennünk a tiszteletet a laosziak kreativitásával és alkalmazkodóképességével szemben. A tragédia felett érzett lehangoltság és az emberek lelki és szellemi erejének látványa miatt kettős érzéssel hagyja el a néző a mozitermet.

A Maradványokat ajánlanám mindazoknak, akik szeretnének betekintést nyerni egy másik kultúra mindennapjaiba, egy olyan kultúráéba, amelyet a nyugati hibák erősen formáltak. A film még a világra nyitott, érdeklő nézőkre is erős hatással van, mert amikor egy ártatlanul szenvedő civil történetét hallgatjuk meg, az letaglóz. Amikor egy országnyi ilyen ember életének részleteibe nyerünk betekintést, az sokkol.


Kiemelt kép forrása: kinocafemozi.hu