Panni Napiskolaépítés és lakossági szolarizáció a Himalájában című előadáson járt tapasztalatait osztja meg velünk.

Minden kőhöz hozzáér valaki, minden egyes darabot cipel valaki.

Önkéntesek ragadják meg a Himalája hegyeiben a sziklákat, köveket, hogy a már-már erejüket meghaladó tömböket kezükben, hátukon vagy fejükön hordják el az épülendő iskolához. Az építkezéshez semmiféle gépezetet nem használnak. Minden megragadott kővel közelebb kerülnek az építőanyaghoz, közelebb az épülethez és ezáltal közel kerülnek az épületben élő közösséghez.

Egyik női önkéntes kijelentése, miszerint 30 kilogrammosnál kisebb követ nem hajlandó cipelni, és nem is vitt, feltette bennem a kérdést: mit vagyok hajlandó megtenni egy ügyért?

Önkénteskedni, fizikai munkával besegíteni egy-egy közösség életébe pl. levendulát szedni vagy fát rakodni, középiskolás koromban szinte rutin dolog volt nekem. Hétvégente a bakonybéli monostorban dolgozni vagy néha esténként átugrani az öregotthonba feltöltő kikapcsolódás volt számomra, de a segítés nyújtás műfajának ez az egyszerű és kellemes, még a komfortzónán belül lévő fajtája most a Napiskolákról szóló előadást követően hiányt ébresztett bennem. Elutazom valahová vonattal, busszal, stoppal és 1-2 napig, óráig jólesően dolgozom és izzadok mosolyogva a munka hevében tudván, hogy este Bori néni almás pitéje után egy nagyot alszom a puha ágyamban és kezdődik majd megint minden előröl: taposni a hétköznapokat.

Na, de hol kezdődik az igazi segítség nyújtás?– teszem fel a kérdést. Kiutazni a világ egy eldugott kis pontjára a hegyekbe, ahol a helyiekkel nem beszélnénk egy nyelvet, a megszokott kényelemről lemondva élni, kevésbé finom és megszokott ételeket enni, kényelmetlenül aludni és a tetejében kemény fizikai munkát végezni, aminek végeztével örülsz, ha beesel az ágyba aludni. És ezt nap, mint nap. Újra és újra. Fizetés és kényelem nélkül csak csinálod, pedig senki nem kötelez. Mert valami hajt.

A verejtékes fizikai munka öröme a hegyekben élő fiataloknak ad új iskolaépületeket, melyekbe a nagy hidegek ellenére tudnak járni, tanulni a diákok. A helyi iskoláktól eltérően a Csoma Szobája Alapítvány által megvalósított Napiskolák tovább tudnak üzemelni a téli időszakban, ezzel elősegítve a helyi analfabetizmus felszámolását.

A fagy beálltával ugyanis bezárnak a helyi iskolák, mivel nem tudják felfűteni az épületeiket +5°C alatt. A Solar iskolák -bár ugyanúgy helyi építőanyagokból épülnek- épület struktúrájából adódóan tovább tartják a termekben a napból nyert meleget, így az iskolák nyitvatartása meghosszabbodik. A nyert pár hónap nagy lépésben viszi közelebb a helyi közösséget az iskolázottság útján. Jó, mi?!

Ezen új épületek minden tekintetben a hely szellemiségét és a táj jellegzetességeit figyelembe véve épülnek. Figyelmesen követik a helyi kimért, letisztult épületek formanyelvét, funkcionalistán illeszkedve a környezethez.

Mennyire egyszerű és őszinte! Úgy érzem nincs semmi túl gondolva ezen az ügyön: akinek van az adja, amit tud, annak aki rászorul. És örül, hogy adhatja. És örül, hogy kapja. Mennyivel másabb így, életvitel szerűen, a saját életedet formálni a segítés köré!

Kacsó János építész, a Solar iskolák egyik tervezőjének előadását hallva erős késztetést éreztem, hogy tanulmányaimat itt hagyva én is azon vidám önkéntesek soriba lépjek, akik a magas Himalája hegyei közt hordják a köveket…..

Szerző:  Annabeth Bendix Nielsen

Kiemelt kép: zoldgombfesztival.hu