Miként tengeti életét a nagyvilágtól visszavonult, háborút megjárt apa, egy Isten háta mögötti szigeten? Hogyan éli meg a fia ezt a fizikai és lelki távolságot? Lehet közelebb vannak egymáshoz, mint gondolnánk? A vihar előtt (16) premier előtti vetítésén járva tagadhatatlanná vált, hogy a technológia évszázados térnyerése már-már életünk minden egyes szegmensében jelen van valamilyen formában. Igen, még egy aszkéta halvadász szürke hétköznapjaiban is, bár itt másképp, mint azt elsőre gondolnánk.

A fordítók sokszor meghökkentően kínos munkája (mint nemrégiben a Pókember Far from home, szekunder szégyenérzetet keltő, Idegenben-re fordítása) most nem volt jelen. A magyar cím kivételesen jól visszaadja a várható cselekményt. Történetünk Plymouth szigetén játszódik, ahol egy amerikai veterán Baker Dill, a fronton megéltektől, valamint magánéleti csalódásaitól menekülve éli nem túl izgalmasnak mondható hétköznapjait. Többnyire turisták nyílt vízi horgászatához asszisztál és betegesen üldöz egy óriási tonhalat időt, pénzt és ügyfélkört nem sajnálva. Persze ha itt megállnánk, akkor egy középszerűnek is nehezen nevezhető alkotásról beszélnénk. Egy napon ex-felesége váratlanul megjelenik. Az anyagilag és legbelül érzelmileg kiszolgáltatott Dillt felkéri mostani férjének, Frank Zariakasnak egy horgászat során történő, balesetnek tűnő meggyilkolására.

A Matthew McConaughey által alakított karakter sztereotip macsósága és büszkesége által felhúzott fal, sokak számára egy nehezen megválaszolható kérdést szimbolizál. Ádáz küzdelmet vív a józan ész, a pánik, az apai szerep és a hit. Képzeljük el: gyermekem nevelőapja, a gazdagságtól és piától megrészegedve veri a saját ivadékom és annak édesanyját. Vérlázító, mégis megfontoltságra sarkall. Ha civilizált módon (amennyiben ez lehetséges a belső feszültség ellenére) próbálnánk elsimítani nézeteltéréseinket, a másik fél feltehetően nagyobb retorzióban részesítené szeretteinket mintsem, hogy visszavegyen túlkapásaiból. Arról nem is beszélve, hogy alvilági kapcsolata akár saját kárunkra kerülne bevetésre, ezzel mindannyiunkat nagyobb veszélybe sodorva. Amennyiben hagyom a dolgokat történni, úgy férfiasságom, apai szerepem sérülne és a fiam úgy érezné, hogy cserben hagytam. Pár évszázada magától értetődő lett volna, hogy mai fogalommal élve, önbíráskodó módon igazságot vegyek, ezzel megvédve a családom úgy, hogy a „véletlenek összjátékának” álcázom tettem. Manapság már jogi passzusok, börtönévekben megnyilvánuló következmények fékként szolgálnak a hirtelen harag térnyerésének. Két állapot közt lebegni azonban (sokáig) nem lehet.

Gyermekként megélni a kiszolgáltatottságot, előbb-utóbb egy pótcselekvés megjelenését eredményezi. Ez viselkedésbeli problémákat, zárkózottságot, önmagunkból kifordulást, szélsőséges esetben akár önkárosítást is eredményezhet. Szerencsésebbnek mondható, ha valaki kedvtelenül is, de számára progresszív tevékenységet űz, ezzel terelve el gondolatait, közben fejlesztve magát. A flow állapotba kerülés képes kizökkenteni a mindennapokból és elvonni figyelmünket, ahogy az jelen esetben az informatikával és a tonhalüldözéssel történik. Saját tanulmányaimból kiindulva állíthatom, hogy könnyen el lehet veszni a kódolás világában és egyszer csak rádöbbenni, hogy órák teltek el úgy, hogy mindent kizárva, csak egy dologra koncentráltam.

Lehetséges leprogramozni egy élethelyzetet és megoldást várni a számítógéptől? Habár a mesterséges intelligencia kutatása napról-napra fejlettebb, ilyen kérdésben gondolkodni még talán korai volna, így fantáziánkra hagyatkozunk. Mi határozná meg egy program számára, hogy egy ilyen helyzetben mi számít helyesnek és helytelennek? Mivel minden ember egy különálló rendszernek tekinthető gondolkodását illetően, nehéz elgondolni, hogy valami úgy legyen egységes és egyedi, hogy eközben mindentől független. Az „elkövető” motivációja a családja védelme, a rendőrnek jobb esetben a hivatástudat, a bírónak a tárgyilagos „meglátás”. Mi van akkor, ha a rendőr és a bíró is családapa? Ők vajon nem ezt tették volna? Itt már sérül az egymástól független „rendszerek” elképzelése. Amennyiben a saját világunkban közel lehetetlennek mondható ez, akkor egy az érzelmeket is magába foglaló, programkódokkal megírt öntudat miért és hogyan volna képes „érzelmesen érzelemmentes” lenni, ha mi magunk is csak képzetekkel rendelkezünk róla?

„Van, ami helyes és van, ami nem” hangzik el a filmben, de mégis mi alapján? A helyesnek vélt döntés legtöbbször a társadalmi konvenciók alapján minősített, mondhatni többségi tetszés szerint. Oly módon dönteni, hogy az mindenki számára megfelelő legyen, szerintem lehetetlen. Miért is kéne a döntésem mások elvárásainak megfeleljen? Bárhogy is cselekedjünk, az mindig megfontolt, átgondolt legyen és számunkra megfelelő. Döntéseink mindenképp következményekkel járnak. Csak rajtunk áll, hogy melyek lesznek ezek. Az, hogy valójában kinek a döntése került vászonra, és miként hozta meg, január 31-től látható a mozikban.

Te miként döntöttél volna?

 

Kiemelt kép forrása: Aviron Picture